Van egy település Nyugat-Bácskában, ahol a Duna nemcsak folyó, hanem emlékezet, identitás és történelem. Gombos, ez a határmenti falu a vízhez fűződő szoros viszonyával, hőseivel, küzdelmeivel és emlékhelyeivel nemcsak a térség, hanem a Vajdaság egyik legbecsesebb kincsévé vált. Aki egyszer eljut ide, megérti, mit jelent az, amikor egy közösség szinte eggyé válik a tájjal, amelyben él. A falu története a Dunával való együttélésről szól. A 19. század második felében itt érte el a Duna partját a Nagyvárad–Fiume vasútvonal, és az ipari forradalom leleményességét dicséri az a gőzkomp, amely három acélsodrony segítségével vontatta át a szerelvényeket a folyón. Gombos ekkor a haladás és a közlekedés egyik meghatározó csomópontja lett, ahol naponta negyven szerelvény is átkelt, míg az első világháború után fel nem épült a híd, amelyet később a háborúk sodortak el. A vasút, a komp és a híd története azonban nemcsak a technikai fejlődésről, hanem a térség törékeny egyensúlyáról is mesél. A Duna nemcsak utat nyitott, hanem veszélyt is hozott. Az 1924-es, 1926-os és 1965-ös árhullámok mélyen belevésődtek a kollektív emlékezetbe. A víz átszakította a gátat, és elöntötte a házakat. Az emberek homokzsákot hordtak, járőröztek, újrakezdték.
De Gombos története nem csak a küzdelemről szól. A falu szívében áll egy temetőkápolna, amely egy asszony szeretetéből, gyászából és hitéből született. Horák Borbála rövid házassága után örökséget hagyott hátra a községnek, hogy kápolnát építsenek. A kápolna gótikus stílusban készült, benne harang, amelyet így díszítettek: „Feltámadunk a harsona szavára.” A temetőkápolna Gombos lelkének egyik tükre: csendes, erős, hittel teli. A harang hangja nemcsak időt jelez, hanem múltat is idéz, és minden egyes kondulása a falubeliek emlékeinek mélyére hatol.
A víz, amely elvehet, olykor ajándékot is ad. Az 1924-es árvíz egy tavat hagyott maga után, amelyet a helyiek csak Strandként emlegetnek. A tó a közösségi élet része lett: hűsölésre, találkozásra, kikapcsolódásra. Bár az árvíz elmosta a sportpályákat, a falu nem adta fel, és újra felélesztette a helyet. Ma is itt találkoznak a fiatalok, és a tó vize, amelyről azt mondják, talán földalatti forrással vagy a Dunával áll kapcsolatban, ma is friss, tiszta és élő. A tó nemcsak a testet frissíti, hanem a lelket is, hiszen nyáron a közösség találkozási pontja, télen pedig emlékezésre és csendre hív. A strand menti élővilág, a hattyúk megtelepedése mind azt mutatja, hogy a természet és az ember harmóniája itt még lehetséges.
A Duna mellett kialakult a halászat mestersége, a gombosi halászok hetelőre jártak, hálóikat maguk csomózták, étkezéseik pedig mindig a folyóból származtak. A folyó azonban nemcsak a megélhetést, hanem az ihletet is jelentette: tájképeken, népdalokban, balladákban él tovább. A Duna tehát határ, amely nem választ, hanem emlékezni tanít. A folyóparton sétálva az ember nemcsak a víz csobogását hallja, hanem a régmúlt idők történeteit is, amelyeket a gombosiak őriznek és továbbadnak.
És miközben Gombos a múltból merít, a jövőbe is tekint. Az új generációk, akik ugyanazt a vizet isszák, amelyet őseik, azok a történetek mentén nőnek fel, amelyeket a Duna partján hallottak. A falu küzd az elnéptelenedés ellen, igyekszik vonzóvá tenni önmagát, és megőrizni mindazt, ami érték. A hagyomány nem kiállítási tárgy, hanem élő valóság: a harang, amely ma is megszólal; a víz, amely ma is hűsít; a történet, amely ma is tovább íródik. A múlt és a jelen együtt létezik, és a falu lakói ebben a kettősségben találnak otthonra. Ez a település nem csupán egy pont a térképen – hanem a Vajdaság egyik féltett kincse.
