Nemrég Rúzsa Magdolna a közösségi médiában számolt be róla, hogy 20 év után készítették vele az első komolyabb szerb nyelvű interjút. Ezt az a politika.rs oldalon, ide kattintva tudják elolvasni szerb nyelven. Most magyarul közöljük az olvasóinknak teljes egészében. Az interjút Dragan Jakovljević készítette.
Vágyom a Krivaja partján álló nyárfákra Kishegyesnél
Édesapám továbbra is Vajdaságban él, és számomra Újvidék az a város, ahová szívesen költöznék, ha egyszerre két városban is lehetne élni.
Majdnem húsz év telt el azóta, hogy egy tehetséges és rendkívül szerény lány Kishegyesről, Vajdaságból Budapestre érkezett, és meghódította a magyarországi pop- és dzsesszzene rajongóinak szívét. Rúzsa Magdolna, ismertebb nevén Magdi, azóta is magabiztosan uralja a magyar zenei színteret, elnyeri a legrangosabb díjakat, és rendre a leghallgatottabb énekesnőnek választják a rádiókban – ahogy az idén is történt.
Különleges hangszíne miatt sokan a „magyar Janis Joplinként” emlegetik. Ezt a becenevet a „Megasztár” című verseny megnyerése után kapta, amelyet az amerikai „Idol” mintájára készítettek. Ez a siker szélesre tárta előtte az ajtókat a magyar popzene élvonalába, ahová gyorsan meg is érkezett, és azóta is ott van.
– Magyarországon mindenki tudja, hogy Vajdaságból származom, és ezt mindig hangsúlyoztam is. Egy olyan településről jövök, ahol nagyrészt magyarok élnek, de természetesen a szerb, illetve a szláv környezet is hatással volt rám. Magamban hordozom a gyermekkoromat, a szerb nyelvet, az ott élő emberek életfelfogását, a mentalitást és temperamentumot, amely jellemző a déli emberekre. Előnyként élem meg, hogy a szerb, horvát és macedón dalok, amelyek mellett felnőttem, egyfajta különleges kreatív energiát adtak nekem. Ezért a mai napig, amikor dalokat írok, van egy „kincsesládám” a múltból, ahonnan ihletet meríthetek – mondta Rúzsa Magdolna a Politika című lapnak adott interjújában, a budapesti Arénában tartott koncertje kapcsán.
– Nehéz volt fenntartani a népszerűséget, miután a legnagyobb magyarországi zenei tehetségkutató győzelmet hozott Önnek?
– A „Megasztár” olyan volt, mint egy lift, amely nagy magasságokba emelt, ahonnan viszont meg kellett tanulnom visszatérni, és közben bizonyítanom, hogy nem csak ennek a műsornak köszönhetem a sikeremet, hanem elsősorban a tehetségemnek és a jó daloknak, amelyeket énekelek. Nagyon sokat dolgoztam azon, hogy saját dalaim legyenek, egyedi dallamokkal és üzenetekkel – ez tesz ma engem kedvenccé a közönség számára. Nagy munka volt, de hálás vagyok Istennek, hogy sikerült. Egyébként az első igazán nagy sikeremet Magyarországon a Gabriel című dal hozta meg, amelynek eredeti verzióját Doris Dragović énekli. A dal magyarra fordítása rengeteget jelentett számomra, mert ez volt az első, amit saját feldolgozásban adtam elő.
Hogyan tekint ma az Eurovíziós Dalfesztiválra, tekintve, hogy 2007-ben Ön képviselte Magyarországot? Mennyire segítette ez a fellépés a karrierjét?
– Az Eurovíziós Dalfesztivál izgalmas esemény volt. Pályafutásom elején fantasztikus élmény volt számomra. 2006-ban megnyertem a Megasztárt, és a következő évben már az Eurovízión versenyeztem. Ennek ellenére nem gondolom, hogy ez különösebben befolyásolta volna a karrieremet. Akkoriban még nagy felhajtás övezte a fesztivált, de már akkor is egy olyan irányba haladt, amely nem feltétlenül csak a zenéről szólt. Mindenesetre nagyszerű utazás volt, nagyon élveztem. Sok zenésszel találkoztam, többek között Dadu Topićtyal és Marija Šerifovićtyal, aki éppen abban az évben nyerte meg a versenyt.
Úgy tűnik, hogy a hírnév nem változtatta meg Önt, ami a zenei világban ritkaság. Mi a titka ennek a stabilitásnak?
– A karrierem során változtam. Valójában nagyon sokat változtam, de mindig megvolt a saját „játékom”, amelyben egy bizonyos tér adott arra, hogy néha kicsit más legyek. Ugyanakkor a lényegem mindig ugyanaz maradt: fogadj el olyannak, amilyen vagyok, nem veszek fel álarcokat a viselkedésemmel kapcsolatban. Az viszont igaz, hogy szeretek díszíteni, szeretem a kalapokat, és néha kicsit extravagáns is vagyok. A kifejezésmódok sokfélesége rendelkezésünkre áll – akár az öltözködésben is –, és én élek ezekkel a lehetőségekkel. Nagyon hálás vagyok a sorsnak azért, amit kaptam. Nincsenek „bogaraim”, a hírnév nem szállt a fejembe – egyszerűen csak szeretem, amit csinálok. Szeretek embernek lenni, és jó érzés, hogy művész vagyok, ugyanakkor továbbra is az a kishegyesi lány, egy falusi gyerek, aki szereti a természetet, a szépséget, az emberi érzéseket – mert ezek táplálják a lelkemet. Ha olyan ember lennék, aki távolságot tart másoktól, vagy megjátssza magát, aligha akarna bárki is a közelemben lenni. Ez nem lenne jó, mert tulajdonképpen az emberi történetekből, viselkedésből és érzelmek átadásából élek. Ez az a forrás, amely inspirál és dalok írására ösztönöz.
Valóban érzi a szívében a tüzet, amikor balkáni zenét hallgat, vagy ez csak egy egyszerű cím?
– Igen, valóban szeretem a balkáni zenét, különösen a rezesbandák muzsikáját, mert sok olyan elem van benne, amely visszarepít a gyerekkoromba. Hiszem, hogy az ember egész életében a gyermekkorából merít erőt és motivációt, és hogy az érettségét, sőt az öregkorát is az határozza meg, amit gyerekként átélt. Ezek a szikrák, amelyeket életben kell tartani. Imádom például Zdravko Čolić koncertjeire járni, vagy olyan zenét hallgatni, amely visszavisz a múltba, ahol nyugodtan kikapcsolódhatok. Gyakran énekelek a Balkánról szóló dalokat, és az utóbbi időben sokat dolgoztam együtt Boban Markovićtyal is. Egyértelmű, hogy rengeteg olyan dal van, amely mélyen megérint.
A közönséget balkáni dallamokkal is megörvendezteti, akár szerb nyelven, akár magyar fordításban.
– Sok olyan dal van erről a vidékről, amelyet örömmel dolgoznék fel és énekelnék el. Biztos vagyok benne, hogy ennek is eljön az ideje. Jó lenne ezeket a dalokat egy csokorba kötni, és egy balkáni hangulatú műsort összeállítani. Ez tervben van, és a jövőben a budapesti Arénában is szeretnék egy ilyen koncertet, ahol „becsempészhetem” azokat a dalokat, amelyeket mindenképpen szeretnék elénekelni. Érdekes, hogy amikor a testvéremmel találkozunk, felváltva dúdolgatunk ex-jugoszláv dalokat, Đorđe Balaševićtól Oliver Dragojevićig. Ez mindig csodálatos érzéssel tölt el, mert ez az a „titkos kapocs”, amely összeköt minket a múlttal.
A szerbiai közönség számíthat rá, hogy a közeljövőben élőben is hallhatja Önt?
– Ha minden a tervek szerint alakul, ezen a nyáron Vajdaságban is fellépek. A menedzsment már dolgozik rajta. Ha a projekt megvalósul, időben bejelentjük, hogy a közönség is értesüljön róla. Emellett remélem, hogy a közeljövőben sikerül jó koprodukciókat létrehozni azokról a művészekkel erről a vidékről, akiket szeretek és tisztelek.
Milyen érzésekkel tér vissza szülőföldjére? Mi köti Önt ma oda?
– Mindig öröm hazatérni. Édesapám továbbra is Vajdaságban él, és számomra Újvidék az a város, ahová szívesen költöznék, ha egyszerre két helyen is lehetne élni. Szeretek Szerbiába járni, különösen, mert a férjem újvidéki, így gyakran vagyunk ott. Ez az a vidék, ahol a legszabadabban érzem magam. Szeretem azt a mentalitást, azt a tényt, hogy az ott élő emberek még a nehéz helyzetekben is képesek mosolyogni, őszintén köszönteni egymást, és félretenni a gondjaikat. Ez az, ami előrevisz minket, ez az a lendület, amelyre szükségünk van, hogy boldoguljunk egy olyan világban, ahol az élet egyáltalán nem könnyű.
A kötődésem a szülőföldemhez nagyon erős, különösen, mert ott élnek a régi barátaim is. Kishegyesnél, a Krivaja partján álló nyárfák látványától azonnal elsírom magam, ha csak rájuk gondolok. Ez az én bölcsőm, az én szülőföldem, ahol újra gyerekké válok. Felidéződnek az emlékek és a mély érzelmek – mert amikor odaérkezem, tudom, hogy hazaértem.
Kép és cikk forrása: politika.rs
