Gion Nándor neve összeforrt a délvidéki magyar prózairodalom egyik legsajátosabb hangjával. Az író A kárókatonák még nem jöttek vissza című regénye (eredetileg 1989-ben, új kiadásban 2021-ben jelent meg a Napkút Kiadó gondozásában) nemcsak irodalmi értéke miatt figyelemre méltó, hanem azért is, mert a délvidéki táj, a történelmi és társadalmi tapasztalat egyedi lenyomatát adja. Gion ebben a művében érzékeny pontossággal jeleníti meg a gyermekkor világát, a közösségi élmények és a helyi hagyományok poézisét – mindezt úgy, hogy közben nem válik nosztalgikus önismétléssé.
A regény kerettörténete egyszerű: a főhős, aki már a múltból tekint vissza, gyerekkora színtereire tér vissza, hogy felkutassa a régi Vágóhíd romjait, felidézze barátait – különösen Burai J.-t –, és újra találkozzon a természetben egykor jelen lévő, ma már hiányzó vízimadarakkal, különösen a kárókatonákkal. A madár, amelynek neve a regény címében is megjelenik, szimbólummá válik: a múlt szépségeit, titokzatosságát és a visszahozhatatlanságot is megtestesíti. A cím nem csupán egy megállapítás, hanem egy metafora is – arra, ami eltűnt, és amit hiába keresünk újra ugyanazon a tájon.
A mű egyik legnagyobb ereje abban rejlik, hogy miközben részletgazdag leírásokat nyújt a tájról, a gyermeki világérzékelésről, nem hagyja figyelmen kívül a közösségi emlékezet rétegződését sem. A Vágóhíd például nemcsak egy elhagyott épület, hanem a gyerekkori barátságok, félelmek, játékok és beavatások terepe. A helyekhez kötött élmények, a természet közelsége, a madarak ismerete és szeretete – ezek mind azt jelzik, hogy a délvidéki táj Gion számára nemcsak hátteret, hanem szereplőt is jelent.
A regény sok szempontból ismeretterjesztő olvasmány is lehet: betekintést ad a Vajdaság egykori ökológiai és társadalmi környezetébe, a vidéki életbe, a madárvilágba és azokba a közösségi formákba, amelyek a 20. század végére végérvényesen megbomlottak. A fiatalabb olvasó számára különösen tanulságos lehet, hogyan működött a közösség egy másik korszakban, miként alakult a gyermekek viszonya a felnőttekhez, a természethez és egymáshoz.
Gion nyelve gazdag, mégis természetes; lírai, de sosem modoros. A realitást és a képzeletet egyszerre működteti, így az olvasó nemcsak egy történetet kap, hanem egy hangulatot, egy világérzést is – és ez az, ami az írót igazán időtlenné teszi.
A kárókatonák még nem jöttek vissza tehát nem csupán irodalom, hanem emlékezet, tájrajz és közösségi történelem is. Aki elolvassa, egy kicsit közelebb kerül ahhoz, mit jelentett a délvidéki gyerekkor – és mit jelent, ha egyszer „a kárókatonák már nem jönnek vissza.”
