A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége ismét megszólalt. Pontosabban: ismét közleményt írt. Ez ma már önmagában nem hír, hanem rutin. A VMDK ugyanis hosszú ideje nem politikai cselekvéssel, nem választási részvétellel, nem intézményépítéssel van jelen a közéletben, hanem kizárólag sajtóközleményekkel. Ez lett a fő, szinte egyetlen, tevékenységük.
A legfrissebb szövegük hangos, vádaskodó, súlyos állításokat tartalmaz. Csakhogy egyetlen alapvető kérdésre továbbra sem ad választ: hol van mögötte a politikai teljesítmény? A VMDK szerint „nem csak az egypárt szerezhet mandátumot”. Ez így van. A kérdés csak az, hogy ők mikor tettek kísérletet erre utoljára? Mikor indult a VMDK önállóan országos választásokon? Mikor kért felhatalmazást a választóktól saját néven, saját programmal, saját listával? És a még fontosabb kérdés: tervezik-e ezt most?
Ha igen, az üdvözlendő. A politikai verseny jót tesz a közéletnek. Ha viszont nem – ahogyan az elmúlt közel harminc évben sem tették –, akkor nehéz megérteni, honnan ered az az erkölcsi magabiztosság, amellyel naponta ostoroznak másokat. Egy olyan párt részéről, amely 1996 óta nem indult önállóan, hanem mindig szerb listák sokadik, nem befutó helyén próbált meg túlélni, különösen furcsán hangzik az „önállóság” számonkérése.
Mert nevezzük nevén a dolgokat: ha a VMDK most is egy szerb párt listáján készül indulni, ahogyan ezt korábban is tette, akkor miben áll az a politikai autonómia, amelynek hiányát másokon kérik számon? Mitől „valódi” az érdekképviselet, ha az nem választói felhatalmazásból, hanem alkalmi együttműködésekből fakad?
Ezzel szemben a Vajdasági Magyar Szövetség az elmúlt harminc évben, a 2000. szeptember 24-ei választásokat leszámítva, mindig önálló listán vagy más magyar pártokkal szerzett mandátumot, minden alkalommal a vajdasági magyar választók döntése alapján. Ez nem kommunikációs trükk, hanem politikai tény. A mandátum nem sajtóközleményből születik, hanem szavazatokból.
A VMDK közleménye ráadásul nem először lépi át a felelősség határát. Nemrég kénytelenek voltak visszavonni egy korábbi állításukat, miután kiderült, hogy valótlan információkat közöltek. Ez sem akadályozta meg őket abban, hogy most újabb, bizonyítatlan, súlyos vádakat fogalmazzanak meg, vasútról, korrupcióról, tragédiákról, mindent egyetlen szövegbe sűrítve, mintha a hangerő pótolhatná a hitelességet.
A politika azonban nem indulati műfaj. Nem elég hangosan mondani valamit ahhoz, hogy igaz legyen. És nem elég naponta közleményt írni ahhoz, hogy valaki érdekképviseletet lásson el. Ahhoz jelenlét kell, felelősségvállalás, választási részvétel, munka.
A VMDK-nak ma nem az a legnagyobb problémája, hogy mit mond a VMSZ-ről, hanem az, hogy mit nem tud elmondani saját magáról. Hol a program? Hol a lista? Hol a választói felhatalmazás? Amíg ezekre nincs válasz, addig minden újabb közlemény csak egy dolgot bizonyít: hogy közleményből továbbra sem lesz mandátum.
A vajdasági magyar közösség ennél többet érdemel. Nem szólamokat, hanem felelősséget. Nem vádakat, hanem tetteket. És nem olyan politikát, amely a billentyűzetnél ér véget.
Olvasói jegyzet
