A pancsovai finomító az amerikai szankciók miatt már hetek óta nem termel, ám eddig úgynevezett melegkeringetésben tartották, hogy az újraindítás gyorsabb legyen. A teljes leállás azonban azt jelenti, hogy az üzem legkorábban két-három hét múlva működhet ismét, így az idei évben már biztosan nem indul újra – olvasható a G7 oldalán. A helyzet kialakulásának hátterében az áll, hogy az Egyesült Államok szankciók alá helyezte a NIS-t, mivel a vállalat többségi tulajdonosa az orosz Gazprom.
A korlátozások életbe lépésével megszűntek a Horvátország felől érkező olajszállítások, amelyek a pancsovai finomító szükségleteinek mintegy 80 százalékát fedezték, így a szerb tartalékok november végére kimerültek, a technikai leállás pedig elkerülhetetlenné vált. A kész benzin- és gázolajkészletek legfeljebb év végéig elegendők, az import növelése pedig csak korlátozottan jelent megoldást, mivel a magyar kivitel kulcsfontosságú lenne, de a Mol százhalombattai finomítója a korábbi baleset miatt jelenleg csak 50–55 százalékos kapacitással működik – írja a G7.
A hosszú távú rendezést a NIS tulajdonosi szerkezetének átalakítása hozhatná el. Elemzők szerint több forgatókönyv is körvonalazódik:
- állami kivásárlás,
- külső szakmai befektető érkezése,
- orosz–amerikai megállapodás (kevésbé valószínű).
A szerb és magyar nyilatkozatok alapján a Mol is tárgyal a NIS többségi tulajdonának lehetséges megvásárlásáról, és a sajtó szerint közel-keleti befektetők is érdeklődhetnek, miután Vučić egyeztetett az Egyesült Arab Emírségek vezetésével. A Gazprom 56,1 százalékos részesedésének értékét 1,41 milliárd dollárra becsülik, ami jól mutatja, hogy komoly, stratégiai jelentőségű ügyletről lenne szó.
A NIS körüli bizonytalanság azonban messze túlmutat Szerbián: a térség egész energiatérképét átrendezheti, hogyan és milyen formában távoznak az orosz szereplők a Balkán olajpiacáról. Ebben a folyamatban természetes módon kerül elő a Mol neve, hiszen a vállalat évek óta meghatározó szereplő a közép-európai és balkáni energiaszektorban, jelentős finomítói kapacitással, régiós logisztikával és kiterjedt töltőállomás-hálózattal.
A G7 elemzése szerint Orbán Viktor moszkvai találkozóján az is felmerült, hogy magyar szereplők – mindenekelőtt a Mol – vizsgálják, milyen lehetőségek nyílhatnak a jövőben a balkáni Lukoil-eszközök kapcsán. Fontos azonban hangsúlyozni: nem arról van szó, hogy a Mol „átvenné” az orosz cégek helyét, hanem arról, hogy egy bizonytalan, szankciókkal terhelt időszakban stabil, működőképes alternatívát kínálhatna, ha erre a piac vagy a helyi kormányok igényt tartanak.
BULGÁRIA: A LEGMODERNEBB FINOMÍTÓ, AHOL AZ ÁLLAM IS MOZDULNA
A balkáni orosz érdekeltségek közül Bulgária számít az egyik legérdekesebb terepnek, hiszen ott található a Lukoil egyik legmodernebb európai finomítója, amely a tengeri kapcsolatok miatt logisztikai szempontból különösen fontos. A bolgár kormány nemrégiben jelezte, hogy megvizsgálja a létesítmény állami megvásárlásának lehetőségét, sőt a költségvetésben külön forrást is elkülönítettek erre. Ez azt mutatja, hogy a helyi szándék erős, ugyanakkor egy szakmai befektető számára – így akár a Mol számára is – továbbra is vonzó lehetőség marad, mivel az üzem magas technikai színvonalú és stratégiai jelentőségű.
ROMÁNIA: EGY PROBLÉMÁSABB HELYZET ÉS ERŐS POLITIKAI ÉRZÉKENYSÉG
Romániában ezzel szemben jóval összetettebb a helyzet: a Lukoil finomítója a szakértők szerint nem olyan jó műszaki állapotú, mint a bolgár egység, és jelentős beruházásra szorulhatna. Emellett Románia különösen érzékeny az energetikai szektorban történő külföldi – különösen magyar – felvásárlásokra. A napokban is volt rá példa, hogy a román Legfőbb Védelmi Tanács nem járult hozzá egy magyar vállalat energetikai terjeszkedéséhez, így szakértők szerint a Mol romániai megjelenése politikai ellenállásba ütközhetne, még akkor is, ha szakmai érvek szólnának mellette.
IDEIGLENES MEGOLDÁSOK – CSAK MINT ELMÉLETI LEHETŐSÉG
A G7 által idézett iparági források egy elméleti forgatókönyvet is felvetnek, amely szerint egy nem orosz tulajdonos átmenetileg is átvehetne bizonyos eszközöket, amíg a szankciós környezet fennáll, majd később – kedvezőbb geopolitikai helyzetben – visszaadhatná őket az orosz félnek. Bár ez technikailag lehetséges konstrukció, a szakértők kifejezetten bizonytalannak és politikailag kockázatosnak tartják, és hangsúlyozzák, hogy ez nem a Mol szándékát tükrözi, csupán a piacon felmerülő forgatókönyvek egyike.
A kérdés tehát nem az, hogy a Mol átveszi-e az orosz cégek helyét, hanem az, hogy ha a térség olajpiaca átrendeződik, kik lehetnek azok a megbízható, szakmai szereplők, amelyek hosszú távon is képesek biztosítani az energiaellátás stabilitását. Ebben a kontextusban a Mol neve természetes módon merül fel — mint a térség egyik legerősebb és legfelkészültebb vállalata.
