Tiszaistvánfalván a partizán haláltábor német emlékműve mellett, a magyar áldozatok fakeresztjénél rótták le kegyeletüket a megemlékezők a lágerben elhunyt magyar, német és más nemzetiségű áldozatok emléke előtt.
A halotti anyakönyvek tényszerű adatai megrendítő emberi sorsokat rejtenek.
A tábor létrehozásától a felszámolásáig a halotti anyakönyvek szerint 6429 személy halt meg a legembertelenebb körülmények között,
emlékeztetett beszédében Csorba Béla, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt elnöke. – A járeki tábor volt a Tito-féle nagy gyűjtőtáborok közül a legrövidebb életű, mégis, ha számszerűleg nem is a legtöbb áldozatot követelte, az idő leforgását tekintetbe véve itt volt a legtöbb halott. Az, hogy a járeki táborban temeriniek is voltak, soha sem képezett titkot. Ezt Temerinben tudták az idősek, hiszen sokan megjárták a tábort. Bár erről nem szívesen beszéltek, és nem csak azért, mert nem volt szabad, hanem ezek annyira rettenetes élmények voltak, hogy sokan szerették volna elfelejteni mindazt, ami velük és a hozzátartozóikkal történt. Nagyszüleink, szüleink emlékezete azért megőrizte, a szájhagyomány második nyilvánossága pedig leleplezte a kommunista államhatalom féltve őrzött bűnös titkát. A fiatalabb nemzedékek elrettentő történeteket hallottak a haláltáborban uralkodó borzalmas állapotokról: a járványos betegségektől és az éhezéstől elpusztult öregek és gyerekek százairól, az anyatej híján meghalt csecsemőkről, a fagyott végtagok okozta szenvedésekről, az őrök durvaságairól. A legborzasztóbb ebben az, hogy az egyre-másra előkerülő írott dokumentumok mindezt nem cáfolják, hanem még inkább megerősítik. A hat és fél ezer polgári áldozat már önmagában is égbekiáltó bűnök beszédes bizonyítéka, de ha tudjuk azt, hogy a kivégzés nélküli halálraítéltek között 955 a gyermek, akkor aligha találunk megfelelő szavakat az elkövetett aljasság méltó jellemzésére. Eredetileg a munkára alkalmatlan, idősek, betegek vagy kisgyermekes anyák számára létesítették a tábort, valójában megsemmisítő tábornak hozták létre, hangsúlyozta Csorba Béla. Mint fogalmazott, arra vonatkozóan, hogy összesen hány lakója lehetett a tábornak, nincsenek pontos adatok, de általában 17-18 ezerre becsülik az ott fogvatartottak számát.
– A megőrzött adatok szerint közülük 3500-an voltak magyarok. Összesen tizenkét vajdasági magyarlakta vagy részben magyarok által is lakott településről voltak itt internáltak: a legtöbben Csúrogról és Zsablyáról, majd 1945 márciusától kezdve Mozsorból is, emelte ki.
A megemlékezésen részletesen beszélt a temerini áldozatok sorsáról és arról, hogy hogyan kerültek táborba. – A tábor létrehozása után a temerini németeket először Ókérre hajtották, majd onnan mindjárt átirányították őket Járekra. Ez december 5-én és 6-án történt. A község akkori kommunista főmuftija, Szabó (Nyiszom) János – aki nagyon tevékeny és buzgó hóhér volt, ám végső soron csak bábfigura –, már 1944 októberében ott volt a községháza udvarán, és kiválogatta a kivégzendő áldozatokat. Ő a nála erősebbek akaratának végrehajtója volt. A vajdasági levéltárban megtekinthetőek azok a feljelentések, amelyeket Szabó János írt alá sajátkezűleg arra vonatkozóan, hogy a temerini németeket internálni kell a járeki táborba, hangzott el a beszédében, amelynek végén felsorolta azokat a temerinieket, akik a járeki haláltáborban lelték halálukat.
A megemlékezésen Szöllősi Tibor plébános megáldotta az emlékhelyet, majd a Vajdasági Magyar Demokrata Párt és a Vajdasági Magyar Szövetség helyi szervezeteinek tagjai, valamint az Első Helyi Közösség képviselői elhelyezték a kegyelet virágait a fakeresztnél és az emlékműnél.
Forrás és fotó: vajma.info
