A vietnámi háború (1955–1975) Kelet- és Délkelet-Ázsiában zajló fegyveres konfliktus volt, amelyben Észak-Vietnámot a Szovjetunió és Kína, Dél-Vietnámot pedig az Egyesült Államok és antikommunista szövetségesei támogatták. A háborúban 1965 és 1973 között az USA fokozatosan mélyült bele (a „vietnamezáció” stratégiával), de a Tet-offenzíva 1968-ban erős háborúellenes mozgalmakat váltott ki az Egyesült Államokban. Végül a szovjet–amerikai hidegháború „proxy”-háborújaként értelmezett konfliktus békekötéssel ért véget: 1973. január 27-én Párizsban aláírták a békeszerződést, amely garantálta egy Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottság (ICCS, magyar rövidítéssel NEFB) felállítását. Ennek feladata volt a fegyverszünet és a béke kikényszerítése – így a dél-vietnámi amerikai támaszpontok felszámolásának, a haditechnika kivonásának, a hadifogolycserék és a tűzszünet betartásának ellenőrzése. A négy tagállam (Kanada/Irán, Indonézia, Lengyelország és Magyarország) delegációinak feladata volt mindezen rendelkezések ellenőrzése.
Magyarország és a párizsi egyezmény
A párizsi egyezményhez kapcsolódóan január végén Magyarország is delegációt küldött a dél-vietnámi fegyverszüneti bizottságba. 1973 és 1975 között több mint ötszázötven-kétszáz magyar diplomata és katona vett részt váltásos szolgálatban a misszióban. A magyar tagozat élén Károly Kovács altábornagy állt, és a felkészülést a magyar vezetés a lengyel példára szervezte. A NEFB magyar küldöttségének feladatai között a párizsi megállapodás értelmében szerepelt például:
- Fogolycsere-ellenőrzés és fegyverzetcsere a két dél-vietnámi fél között;
- Tűzszünet és csapatkivonás felügyelete (beleértve az amerikai támaszpontok leszerelését és az északi csapatok visszavonását);
- Légi- és kikötői ellenőrzés kijelölt dél-vietnámi régiókban.
E feladatokat gyakorlati kérdéssorok előzték meg: a magyar és lengyel külügy közös tanácskozást tartott 1972 végén, ahol a feladatok felosztásáról egyeztettek. A magyar delegáció – katonai és diplomáciai szakemberek – a Vitéz Lajos vezérőrnagy vezetésével indult Vietnámba. Az első csoportban mintegy száz hivatásos katona kapott kiküldetést, hogy a hadifogolycseréket felügyelje. (A parancsnoki csoportot Hanoi repterétől Saigonig amerikai vadászgépek kísérték – jelezve a történelmi ellentét tragikomikus iróniáját.)
Tapasztalatok és hétköznapok
A magyar békefenntartók munkája különleges volt: fehér dzsip helyett magyar egyenruhában jártak, ami külön kockázatot jelentett a vietnami hadszíntéren. Ugyanakkor a csapatok ennek ellenére gyakorlatilag szabadon mozoghattak: piacra jártak, beszélgettek a helyiekkel, sőt barátságot is kötöttek velük. Ezek a közvetlen kapcsolatok vezetettek a Magyar–Vietnami Baráti Társaság megalakulásához, amely ma is a két nép együttműködésének jelképe.
A háború viszont leplezetlenül ott volt minden megfigyelésnél. A magyarok sok esetben életveszélyes helyzetbe kerültek – légiriadókkal, aknamezőkkel és hajigálásokkal szembesültek – és mégis gyakran hosszabb ideig dolgoztak ugyanazon területeken. A legnagyobb feladatuk a fogolycserék felügyelete volt: Magyarország néhány száz katonája végig kísérte a Párizs után lebonyolított csereakciókat. Déri Miklós tábornok elmesélése szerint kétoldalú cseréken vettek részt: a déliek a Vietnami Ideiglenes Forradalmi Kormánynak adták át foglyaikat, az északiak pedig az északon lelőtt amerikai pilótákat az amerikai hadseregnek. „Évtizedek múltán sem felejtem, mennyit szenvedtek a vietnamiak – a foglyok embertelen körülmények között sínylődtek, sokan nem is akarták elhinni, hogy szabadságra kerültek” – emlékezett vissza Déri Miklós.
Az akkor még „ellenséges” Dél-Vietnamban a magyarokat eleinte zordabb fogadtatás várta, de végül a viszony jóra fordult. A dél-vietnámi diplomaták és tisztek a katonai együttműködést a magyar-amerikai kettős állampolgárságú katonák segítségével gördülékennyé tették. Déri szerint a bizottság tagjai végig jó munkakapcsolatban voltak más nemzetekkel, bár kisebb súrlódások előfordultak. A magyar hivatásosok életének egyik ritka luxusa az volt, hogy hetente lapot is kaptak – a „Vietnam–Magyar Híradó” a magyar katonai és diplomata közösség számára adta közre a híreket.
Kémjátszmák és diplomáciai manőverek
A magyar misszió fedőszervezete a katonai delegáció volt, a háttérben azonban működött az úgynevezett Pax-rezidentúra – a magyar katonai hírszerző szolgálat civil operatív csoportja. Vendriczki Róbert kutatása szerint ez a rezidencia elsősorban titkos hírszerzési feladatokat látott el. Jelentéseikben részletesen vizsgálták a NEFB működését, a magyar misszió tevékenységét és a dél-vietnámi belső helyzet alakulását. Figyelték a saigoni kormányzati és a Vietkong terveket, stratégiai-taktikai elképzeléseket, sőt a keletkezett hírszerzés a térség átrendeződését a Varsói Szerződés fő külpolitikai irányvonalához igyekezett igazítani. A kijelölt szerep szerint tehát a magyar misszió lehetőséget adott arra, hogy Budapest betekintést nyerjen az amerikai és kínai lépésekbe is – a hidegháború e frontján mindkét nagyhatalom vetélytársat látott egymásban.
A belső irányítás is megteremtette a lehetőségét az operatív együttműködésnek: már 1964-ben honvédelmi és belügyi vezetők együttműködési egyezményt írtak alá, amely külföldi hírszerző operációk közös szabályait fektette le. Így a vietnámi misszió katonáitól és diplomatáitól elvárták, hogy információkat gyűjtsenek és megosszák a magyar és a szövetséges titkosszolgálatokkal – ez tette lehetővé a Pax-rezidencia létrejöttét. A misszió 1973–75 között működött, a magyar katonai egyenruhás békefenntartók mellett tehát civil ügynökök is dolgoztak a háttérben a békefolyamat elősegítésén.
Erkölcsi tanulságok és utóélet
A magyarok vietnámi szerepvállalása számos erkölcsi és diplomáciai kihívást hozott. Bár hivatalosan békefenntartóként működtek, több magyar is életét vesztette a konfliktusban. A legtöbb tragédia akkor történt, amikor egy Air America helikopter tért le a kijelölt útvonalról és ismeretlen eredetű rakétatalálat érte: két magyar tiszt, Cziboly Csaba százados és Dylski Aurél őrnagy a helyszínen meghalt. A magyar sajtóban végül balesetről számoltak be, miközben a külföldi híradások rakétatámadásról szóltak – a két hősi halott hazaszállítása nemzetközi diplomáciai bonyodalmat okozott.
Nem csupán a katonák, a hazai közvélemény is dilemmában volt: a misszió indulását 1972-ben lelkes tudósítások kísérték, ám hamarosan mély csend követte a történteket. A politikai vezetés eltitkolta az eseteket – még a misszió hagyományos emlékérmeit sem utalták ki a békefenntartóknak – ami feszültséget okozott az áldozatok családjainak és a nemzetközi közvéleménynek. Ezek az események jól mutatják, milyen összetett erkölcsi helyzetbe került Magyarország: egyszerre kellett hitelesnek mutatnia magát a békefolyamatban és hűnek maradnia a szocialista államközösség elveihez.
A misszió utólagos megítélése ma már – a diplomáciai gombok újragombolásával – viszonylag pozitív: a vietnamiak ma is tisztelik a magyarok szerepvállalását a békefolyamatban. Déri Miklós tábornok elmondása szerint az 1970-es évektől napjainkig öt-hatszor is vendégeskedett Vietnamban – elsősorban azért, mert a szerepvállalás baráti gesztusként él a házigazdák emlékezetében. A Magyar–Vietnami Baráti Társaság ma is aktív, és Dériéket az évfordulós ünnepségekre hivatalosan is meghívják.
A magyar érintkezés Vietnámmal a hidegháború utolsó szakaszában egyszerre volt történelmi kaland és diplomáciai vállalás – egy apró, de színes fejezete a globális konfliktusnak, amelyből egyszerre merítünk büszkeséget és történelmi kritikát.
