Nem volt forradalom. Nem dördült lövés, nem harsant jelszó, nem emelkedett meg a közéleti hőmérséklet sem különösebben. Mégis történt valami Újvidéken, ami mélyebben árulkodik a plénumok radikalizmus természetéről, mint száz Facebook-poszt vagy ezer komment.
Hétfő reggel, egy szürke nyári napon, az Újvidéki Vásár épülete előtt egy kisebbségi magyar jogászprofesszor, dr. Dudás Attila próbált bejutni a vizsgáztatás helyszínére – és majdnem földre került. Nem metaforikusan, hanem szó szerint. Elgáncsolták. Előtte testileg akadályozták, körülzárták, szitkozódtak, kifütyülték. Csak azért, mert tanítani akart. Vizsgáztatni. A tudás rendjét próbálta fenntartani egy olyan világban, ahol már a tanár is célponttá válik.
A tüntetők – köztük egyetemisták, de főként civilként viselkedő aktivisták – nem egy elnyomó rendszer képviselőjét próbálták elszigetelni. Nem egy minisztériumot, nem egy hatóságot, hanem egy egyetemi oktatót. Egy embert, aki nem parancsot hajtott végre, hanem tanítványokat várt. Egy magyar tanárt, aki – nem mellesleg – az egyetlen magyar nyelvű oktató a karon. Ez önmagában is súlyos mondat, de még súlyosabbá válik, ha figyelembe vesszük: épp azok voltak az akadályozók, akik a demokráciára, szólásszabadságra és jogállamiságra hivatkozva tüntetnek hónapok óta.
A jogállamiság nevében megtagadni a jogot a tanulásra? A szabadság zászlaja alatt akadályozni a tudás szabadságát? Ez már nem rendszerkritika – ez már rendszerkísérlet. Az anarchia előszobája. Ahol nem párbeszéd, hanem sorfal, nem érvek, hanem zárás, nem autonómia, hanem fegyelmezés uralkodik. És nem a kormány építi ezt a világot – hanem azok, akik állítólag harcolnak ellene.
Lassan világossá válik: ezek a tüntetők nem a szabadságot követelik, hanem a saját szabályaik diktatúráját akarják rákényszeríteni mindenkire. Aki nem ért velük egyet, az ellenség. Aki tanítani akar, az rendszerbérenc. Aki nem fúj velük együtt, azt el kell hallgattatni. Ismerős? Igen. A történelemből. Onnan, amikor egyesek mindig jobban tudták, ki „áll a jó oldalon”, és mi a „haladás helyes iránya”.
A történet tanulságos. Mert jól mutatja, hogy a tüntetések végén nem mindig szabadság jön – olykor csak másfajta kényszer. Más színekkel, de ugyanazzal a gondolattal: aki nem velünk van, az ellenünk.
Az igazi kérdés most már nem az, hogy ki mi ellen tüntet, hanem az: ki mellett áll ki, ha a tanárt kezdik üldözni. Ha erre nem tudunk válaszolni, akkor nemcsak egy vizsgaidőszak, hanem egy egész társadalom bukik meg.
