Kevés dolog jelzi jobban a politikai önhazugság tragikumát, mint amikor valaki, aki korábban a nemzeti ügyek élharcosaként lépett fel, később a nemzet egységének szétbontásában válik félreérthetetlen szereplővé. A magyar közéletben ennek szimbóluma mára Jakab Péter lett, aki 2025-ben videóüzenetben közölte: el kell törölni a határon túl élő magyarok szavazati jogát. „Aki soha nem élt Magyarországon, az ne döntsön Magyarország sorsáról” – mondta, petícióval fűszerezve.
Az, hogy valaki politikai ellenfelet kritizál, elfogadható. Az, hogy mindezt a nemzeti közösségek rovására teszi, történelmi vakságra vall. Főként egy olyan országban, amely 1920 óta saját nemzeti történetének legtraumatikusabb fejezetét hordozza: a nemzet fizikai szétszakítását.
Jakab Péter 2010 után, a Jobbik néppártosodása előtt még egy olyan politikai kultúrát képviselt, amely élesen elutasított mindenféle nemzetellenes gesztust. Még 2020-ban is így fogalmazott: „Az állampolgárságot nyilván nem lehet elvenni, miért is kellene. Pozitív intézmény.”
Ezek a mondatok még egy nemzetben gondolkodó politikus önképe voltak. Ehhez képest 2025-ben, már a Nép Pártján népszerűségi hullámán egy teljesen más Jakab lépett elő. Az általa mondottakat így érdemes szó szerint olvasni: „Arról nem volt szó, hogy szavazhatnak is. Az egész úgy kezdődött, mármint a határon túli magyarok, hogy megkapják a kettős állampolgárságot, aztán a Fidesz lehetővé tette, hogy szavazhassanak, és azok, akik egyébként soha nem éltek Magyarországon, méghozzá nem is akárhogy szavazhatnak levélben…” Majd ezt mondta: „Halott határon túliak döntenek az országunk sorsáról. Ez a választási csalás netovábbja. El kell törölni a határon túli magyarok szavazati jogát.”
Most vagy tudatosan hazudik, vagy annyira alkalmatlan a pozíciójára, hogy ne a megosztás politikáját használja. Úgy tesz, mintha a határon túli szavazatok többet érnének 2-3 helynél a magyar országgyűlésben. 199 férőhelyes.
Aki valaha is járt Erdélyben, Délvidéken, Kárpátalján vagy Felvidéken, az tudja, mit jelent magyarnak lenni egy idegen állam nyelvi, kulturális, sokszor fizikai nyomásában. Az állampolgárság és a szavazati jog elismerése szimbolikus gesztus, nem közjogi jutalom. Aki ezt megkérdőjelezi, az a nemzet egészét kérdőjelezi meg.
És még valami, amit nem lehet szó nélkül hagyni. Hogyan lehetséges az, hogy azok az értelmiségiek, véleményformálók, sőt politikusok, akik szívesen tekintenek magukra „műveltebbként” a szomszédos nemzetek fiaival szemben, épp ők képtelenek elsajátítani azt a természetes nemzettudatot, ami a románnak, a szerbnek, a horvátnak evidens? Egy szerbnek nem kérdés, hogy a boszniai Szerb Köztársaságban élő szerb az szerb. Egy román számára sem vitás, hogy a Moldovában élő román az román. A horvátok már az 1990-es években bevezették a kettős állampolgárságot, és a diaszpórában élő horvátok máig szavazhatnak.
Miért csak ezeknek az embereknek fáj kimondani, hogy a határon túlra szakadt magyar is magyar? Miért csak ők tekintik feltételes viszonynak, amit mások tényként kezelnek?
Ennek gyökere mélyebben keresendő a 20. század örökségében, abban az időszakban, amikor a határon túli magyarokról való nyílt beszéd nem volt kívánatos, és amikor a nemzeti egység gondolata gyanúsnak számított. A kádári korszak félszavai és hallgatásai megalapozták azt az identitászavart, amelyből most az olyan politikai retorika táplálkozik, mint Jakab Péteré. Mert csak így lehet, hogy valaki – aki egykor autonómiát és össznemzeti gondolkodást hirdetett – ma elvenné a szavazati jogot azoktól, akik csupán élni akarnak magyarságuk lehetőségével.
Jakab Péter esete nem egyedülálló, de tankönyvi: egy politikus, aki egykor annyira jobboldali volt, hogy átcsúszott balra, s most ott sem tud mást felmutatni, mint a nemzet megbontását. Az ilyen politikai önkép bomlása nemcsak szomorú, de veszélyes is. Aki ma a határon túli magyarokat fosztaná meg a demokratikus jogaitól, az holnap a hazai kisebbségektől vonhatna meg jogokat.
A történelem ismerete, a nemzet egészében való gondolkodás és az erkölcsi következetesség egyszerre hiányzik ebből a politikai narratívából. Nem lehet egyszerre autonómiát követelni és állampolgárságot tagadni. Nem lehet 2020-ban összmagyar nemzetpolitikáról álmodni, 2024-ben pedig halott magyarok szavazatáról vizionálni.
A nemzet nem alku tárgya. Aki ezt nem érti, az nem politikus, csak kampányarc.
