Széchenyi István a reformkorban óvatos, fokozatos haladást pártoló politikusként vált ismertté, aki mindvégig igyekezett megőrizni lojalitását a Habsburg-udvar iránt . Már a forradalom előtt tartott attól, hogy a túl radikális követelések és Kossuth Lajos forradalmi hangvétele fegyveres konfliktushoz, vérontáshoz és végső soron a reformtörekvések bukásához vezet . Kelet népe című (1841-ben írt) művében például bírálta Kossuth türelmetlenségét, jelezve e félelmét . 1848 tavaszán azonban – bár fenntartásai voltak – Széchenyi a forradalom mellé állt, és a március 15-i pesti eseményeket üdvözölte; sőt Kossuthot „zseniálisnak” nevezte egy levelében . Részt vállalt az első felelős magyar kormányban (Batthyány-kormány) közlekedési miniszterként.
A forradalmi eufória azonban hamar elmúlt, és a politikai helyzet gyors radikalizálódása súlyos lelki terhet jelentett Széchenyi számára . 1848 nyarán világossá vált, hogy a bécsi udvar nem tűri tovább a magyar követeléseket, és fegyveres konfliktus fenyeget: Jellasics horvát bán csapatai megindultak Magyarország ellen . Ez Széchenyi legrosszabb félelmeit igazolta vissza. A gróf attól rettegett, hogy kitör a polgárháború és “nemzethalál” – a magyar nemzet pusztulása – következhet . Ráadásul lelkifurdalás gyötörte, mert a válságot részben önmagának is tulajdonította miniszteri felelőssége tudatában . Szeptember elejére úgy érezte, Kossuth radikalizmusa és az ő saját szerepvállalása egyaránt hozzájárultak a bécsi udvarral való összeütközéshez . A kormányon belüli ellentétek (különösen Kossuthtal) és a két tűz közé szorítottság – miszerint “sem forradalmár nem akar lenni, sem a reakcióval szövetkezni”, ahogyan Kacskovics Lajos fogalmazott – teljesen felőrölték Széchenyi idegeit.
A lelki összeomlás jelei és Döblingbe vonulása (1848)
Széchenyi ideg-összeroppanása 1848 késő nyarán drámai gyorsasággal következett be. Naplófeljegyzései tanúsítják, hogy a politikai válságot rendkívüli lelki gyötrelemmel élte meg . 1848. augusztus végén így írt: „Semmi alvás, csak félelem! … Belsőmben egy szüntelen hang: »Mindazon borzalomnak, ami történt és annak a véróceánnak, ami ömleni fog, te vagy a fő oka.« Átkozottnak érzem magam… Mint az őrült rohanok fel s alá és ütöm a fejemet.” . A naplóbejegyzésekből kitűnik Széchenyi mérhetetlen bűntudata és rettegése a közelgő vérontás miatt. Szeptember 3-án már az öngyilkosság gondolatával küzdött: „Pisztoly… és mégsem. … Rettenetes lelkifurdalások… Érzem, átkozott vagyok! Isten irgalmazzék nekem.” – írta, majd szeptember 4-én egyértelműen lejegyezte: „Agyon akarom lőni magamat.” . E nap délutánján Széchenyi benyújtotta lemondását miniszteri posztjáról . Kossuth Lajos is érzékelte, hogy Széchenyi idegállapota válságos; a szeptember 4-i minisztertanácson javasolta is neki, hogy menjen vidékre pihenni .
Szeptember 5-én Széchenyi elhagyta Pestet – eredetileg csak Nagycenken akart visszavonulni –, ám orvosa, Almási Balogh Pál úgy ítélte meg, hogy a gróf állapota kritikus . Útközben többször is megkísérelt öngyilkosságot: Esztergomnál pisztollyal próbált végezni magával, majd a dunai hajóhídról a folyóba ugrott . Végül szeptember 7-én beszállították a döblingi idegszanatóriumba (Bécs mellett). A korabeli beszámoló szerint megérkezésekor „keze-lába meg volt kötve, és úgy kiabált és tombolt, hogy az ágyhoz kellett szíjazni.” Ez is mutatja, milyen súlyos pszichés összeomlásról volt szó. Bár rosszakarói között elterjedt az a rágalom, hogy Széchenyi csak elmebajra hivatkozva menekült a felelősség és a szabadságharcban való részvétel elől, orvosa nyilvánosan cáfolta ezt . Almási Balogh Pál a Pesti Hírlapban közölte, hogy a visszavonulás valódi betegsége miatt vált szükségessé . A kortársak közül Kemény Zsigmond is megerősítette, hogy „Széchenyi megőrült”, míg mások (pl. Kovács Lajos) inkább úgy látták, hogy a hazája sorsán érzett kétségbeesés vitte kórós állapotba . Abban azonban már a XIX. században sem volt vita, hogy Széchenyi lelkileg összeroppant a történelmi teher súlya alatt. A döblingi szanatórium lett otthona élete hátralevő 12 évére.
Széchenyi mentális állapotának orvosi és pszichológiai magyarázatai
Az utókor történészei és orvosai egyetértenek abban, hogy Széchenyi valódi mentális betegségtől szenvedett, nem pusztán színlelte a zavart . Pontos diagnózist azonban máig nehéz megállapítani, mivel esetében egyedi tünetegyüttes jelentkezett . A szakértők szerint a szeptemberi összeomlás nem előzmények nélküli: már a reformkorban is küzdött depressziós epizódokkal, és erős hangulatingadozásokat figyeltek meg nála időnként . Ez arra utal, hogy Széchenyi alkatilag is hajlamos volt a lelki válságokra, melyeket a történelmi krízishelyzet felerősített. Döblingi kezelőorvosai leírták, hogy a gróf állapota ciklikusan változott: időnként feltűnően jókedvű, sőt feldobott, tréfálkozó volt, máskor hirtelen mély depresszióba zuhant . Gyakran álmatlanság gyötörte, éjszakánként fel-alá járkált nyugtalanságában . Csak úgy tudta elviselni a mindennapokat, ha folyton lefoglalta magát olvasással, írással, sakkal és más tevékenységekkel – ahogy orvosa írta: „nem lehetett a múltra, sem a jövőre gondolnia…, minden pillanatot foglalatosságban kell töltenie, hogy a kétségbeesés démona hatalmába ne jusson.” . Még egy évtizeddel az összeomlás után is visszatértek szorongásos rohamai: éjjelente halálfélelmek gyötörték, a szívdobogása reggelre is szabálytalan maradt a stressztől . Ugyanakkor értelmi képességeit mindvégig megőrizte, tiszta logikával tudott gondolkodni a jobb periódusokban . Ezt támasztja alá például az is, hogy később Döblingben folytatta irodalmi munkásságát és politikai elemzéseket írt (például az Ein Blick című művében).
Orvosi és pszichológiai elméletek is születtek Széchenyi betegségének magyarázatára. Gazda István tudománytörténész felvetése szerint Széchenyi korábbi, 1830-ban szerzett súlyos maláriája állhatott a háttérben; elképzelése szerint a megfelelően ki nem kezelt malaria vissza-visszatérő idegrendszeri tüneteket okozott, és ezek vezettek a pszichés zavarokhoz . Más szakemberek viszont inkább endogén lelki betegségként írják le Széchenyi állapotát. Környey István ideggyógyász tanulmánya Széchenyi döblingi viselkedését a cikloid pszichózis kategóriájába sorolja . Ez a kórkép a mai értelemben a bipoláris zavar (mániás-depressziós betegség) egyik formájának felel meg, amelynél ciklikusan váltakoznak a exaltált (felhangolt), eufóriás epizódok és a mély szorongással, zavartsággal járó depressziós epizódok, sőt időnként téveszmék vagy hallucinációk is felléphetnek . Környey hangsúlyozza, hogy bármi volt is a pontos diagnózis, Széchenyi óriási szellemi kapacitását a betegség nem törte teljességgel derékba – azaz a gróf nem vált “hagyományos értelemben vett bolonddá”, emlékezete és logikája ép maradt, így tudott később is értékes gondolatokat papírra vetni.
Összességében a történészek többsége egyetért abban, hogy Széchenyi István szellemi leépülését elsősorban a forradalom és szabadságharc traumája idézte elő . A lelki összeomlás mögött meghúzódott Széchenyi saját belső vívódása is: a haza sorsáért érzett felelősség és a két pólus (Habsburg-udvar iránti hűség vs. nemzeti törekvések) közti őrlődés. Mindez találkozott egy érzékeny, depresszióra hajló személyiség prediszpozíciójával, ami tragikus eredményre vezetett. A politikai-társadalmi kataklizma tehát kiváltó oka volt Széchenyi mentális állapotromlásának, de az orvosi elemzések rámutatnak, hogy a háttérben valódi pszichés betegség húzódott. Ennek következtében került Széchenyi a döblingi gyógyintézetbe, ahol élete utolsó éveit töltötte, fokozatosan javuló, de törékeny lelki egészségben.
Források: Széchenyi István naplójegyzetei, korabeli beszámolók és levelek; Tarján M. Tamás: Széchenyi István öngyilkossága (Rubicon) ; Rubicon történelmi magazin – Útban Döbling felé c. cikk ; Dr. Almási Balogh Pál korabeli nyilatkozata (Pesti Hírlap) ; Falk Miksa és Deák Ferenc visszaemlékezései; Gazda István és Környey István tanulmányai Széchenyi betegségéről ; Spira György történészi elemzései.
