A közép-európai történelem tele van olyan fordulópontokkal, amikor nem a hangos radikalizmus, hanem a higgadt mérlegelés, a kompromisszumkeresés bizonyult a nemzeti közösségek megmaradásának és felemelkedésének zálogává. Az elmúlt kétszáz év magyar történelmében számos példát találunk erre: legyen szó a reformkori mérsékelt politikai törekvésekről, az 1867-es kiegyezésről, vagy a huszadik század második felének visszafogott nemzetpolitikai stratégiáiról.
Ez a történelmi tapasztalat különösen érvényes a vajdasági magyar közösségre, amely a szerbiai politikai térben több, mint egy évszázada kénytelen saját érdekeit mérlegelni a többségi nemzet politikai szándékaival szemben. A kisebbségi lét soha nem kedvezett a szélsőséges, konfrontatív megközelítésnek, hiszen a nyílt szembenállás többnyire nem hozott kézzelfogható eredményeket a közösség számára, ebben kivétel volt a 2000-es évek eleje, amikor olyan karakán ellenzéki politikusok mellett harcolt a VMSZ, akik reális változást hoztak egy kis időre. Ez a jelenlegi politikai helyzetben nincs meg. A történelmi realitások felismerése, a párbeszéd és a szövetségkeresés sokkal inkább alkalmas volt arra, hogy a vajdasági magyarság megőrizze identitását, intézményeit, és érdemi politikai jelenlétet vívjon ki magának.
A VMSZ elnökének március 15-i beszédének egyik legmarkánsabb rétege a történelmi példázatok alkalmazása volt, amelyben a kompromisszumkereső, realitásalapú politika történelmi szükségszerűsége kapott hangsúlyt. Ennek keretében Ferenc József császár alakja is előkerült, akinek uralkodása egyszerre testesítette meg a magyar szabadságharc leverését és a kiegyezést követő „boldog békeidők” megteremtését. Ferenc Józseftől származik az elhíresült „mákfejes” idézet: „a legnagyobb szigorúság kompromittáltakkal szemben; sok fejnek kell lehullani, mint a kiemelkedő mákfejeknek, ha az ember fölöttük ellovagal.” Beszédében kiemeli, hogy ha Deák Ferenc és a korszak vezető alakjai az idézetet, Haynau tevékenységét és a Bach korszakot vették volna figyelembe és nem egyeztek volna ki 1867-ben, akkor politikai értelemben ma már nem beszélhetnénk magyar nemzetről.
A beszéd kulcsmomentuma az a gondolat, miszerint a kiegyezés nem megalkuvás, hanem az egyetlen reális politikai döntés volt, amely lehetővé tette Magyarország gazdasági és kulturális felemelkedését. Ezt a történelmi példázatot a VMSZ elnöke párhuzamba állította a vajdasági magyar közösség mai helyzetével, és a párt politikai stratégiájának igazolására használta fel.
A történelmi analógia azonban nem csupán a 19. századra korlátozódott. Hogy hogyan hozható párhuzamba a múlt és a jelen érdemes visszautazni az időben, egészen 2024 novemberéig. A Tomislav Nikolićnak ítélt Pásztor István-díjjal kapcsolatban Öreg Anna ellenzéki parlamenti képviselő is élesen bírálta a döntést, felidézve a kilencvenes évek radikális retorikáját. Nyilatkozatában azért bírálta a VMSZ-t, mert szerinte Tomislav Nikolić, a Szerb Radikális Párt egykori vezető politikusa annak idején egy hírhedt kijelentés egyik megszemélyesítője volt, miszerint „a magyaroknak egy, a szlovákoknak két szendvics jár, és marhavagonokban mehetnek haza anyaországukba”. Öreg szerint éppen ezért elfogadhatatlan, hogy a VMSZ az ilyen múltú szereplőket tünteti ki a megbékélés nevében.
A VMSZ elnöke ezzel szemben azt hangsúlyozta, hogy politikájának nem célja a múlt sérelmeinek örökös felemlegetése, hanem a közösség jövőjét tartja szem előtt – még akkor is, ha ez együttműködést jelent korábbi politikai ellenfelekkel. Idézve az elnök beszédéből: „Fontosabb az, hogy ki mit mondott 10 évvel ezelőtt, mint az, hogy mit mondott 30 évvel ezelőtt!” Ezt az üzenetet különösen hangsúlyossá teszi a Pásztor István-díj megalapítása és első díjazottjai személye. A díjat 2024-ben Tomislav Nikolić, Szerbia korábbi köztársasági elnöke és Áder János, Magyarország volt köztársasági elnöke kapták, elismerésként a szerb-magyar történelmi megbékélés és a két ország közötti stratégiai partnerség érdekében végzett munkájukért. Az ellenzéki képviselők nem értik, vagy nem akarják érteni, amit Henry John Temple Palmerston fogalmazott meg: „Angliának nincsenek örök barátai, Angliának nincsenek örök ellenségei, Angliának érdekei vannak.” Ezt az idézetet rá lehet vetíteni a külhoni magyarságra is, hiszen ezeket a közösségeket – ahogyan az összes kisebbséget – az érdekei mentén lehet képviselni.
Az, hogy éppen Tomislav Nikolić – a kilencvenes évek radikalizmusának egyik emblematikus alakja – kapja meg a díjat, különösen erős politikai üzenetet hordoz. Ez a mozzanat a VMSZ narratíváját erősíti: a politika nem az örökös múltbeli sérelmek felemlegetéséről, hanem a realitásérzékről, a közösségi érdekek felismeréséről és a jövőépítés felelősségéről szól. A beszéd ezzel a történelmi példázattal és a díj odaítélésének kontextusával egyértelművé teszi, hogy a vajdasági magyar politika célja nem a partvonalról való bekiabálás, hanem a pályán elért eredmények felmutatása – akár nehéz, fájdalmas kompromisszumok árán is, de a magyar közösség érdekeit szem előtt tartva.
Ez a történelmi-politikai réteg tehát a beszéd egyik legfontosabb üzeneteként értelmezhető: a vajdasági magyar közösség jövője csak a realitások talaján, felelős politikai döntések sorozatán keresztül biztosítható. Ebben a megközelítésben a kiegyezés, mint történelmi analógia nemcsak a 19. századra, hanem a jelenre is érvényes politikai iránytűvé válik.
