A Kojot négy lelke Gauder Áron rendezésében igazi különlegesség a magyar animációs palettán, amely egy messze földön híres, ősi kultúra mitológiáján keresztül tesz fel alapvető kérdéseket az emberiség és a természet kapcsolatáról. A film egy egyszerre univerzális és személyes utazás, mely az észak-amerikai indiánok világteremtés-mítoszait eleveníti meg, újraértelmezve azokat a modern ember problémáira és dilemmáira reflektálva.
A történet alapja a klasszikus teremtéstörténet, amelyben az indián mitológia teremtője, az Öreg, sárból formálja meg a világot, ám az ő álmaiban megszületik egy cselszövő figura: Kojot, a prérifarkas. Kojot karaktere egyszerre ellentmondásos és emberi: az ösztönök, a lázadás és a csínytevés megtestesítője, aki bosszúságot okoz ugyan, de ugyanakkor elengedhetetlen eleme a teremtés folyamatának. A filmben Kojot és az Öreg Teremtő kapcsolata nem pusztán jó és rossz szembenállásaként jelenik meg; mindkettő a világ szerves része, az egyensúly elengedhetetlen elemei, amelyeket nem lehet élesen elkülöníteni.
A Kojot négy lelke vizuális megvalósítása kiemelkedő, gazdag szimbolikával, bámulatos részletekkel és kreatív képi megoldásokkal támogatja a történet mély mondanivalóját. Az animációs technikák használata a természet erejének, a teremtés és pusztítás folyamatának érzékeltetésére szolgál: a kígyóvá alakuló olajvezeték vagy a sárból növekedő teknőcsziget mind-mind olyan látványelemek, amelyek lenyűgözőek és gondolatébresztők. A képi világ egyúttal tiszteletteljesen reflektál az indián művészet formavilágára, mégsem reked meg egyetlen stílusnál; Gauder itt szabadon játszik a perspektívával és szimbolikával, olykor akár szatirikus áthallásokkal fűszerezve a képi világot.
A teremtéstörténet középpontjában álló emberpár, Hoksila és Wichincala, különleges szereplők, akik helyüket keresik az élővilágban. Az állatok számára ismeretlen lényekként jelennek meg, csupaszságuk és ösztöneik révén egyszerre keltve undort és irigységet. A film nem ábrázolja idillikusan az emberi lényt: Kojot formálja meg őket, egy hibás, ösztönök által vezérelt teremtményekként, akik próbálnak alkalmazkodni a világhoz, amelynek részei, de amelyet a saját ösztöneik révén állandóan kihívások elé állítanak. A húsevés, a párzás és az erőszak mind olyan aspektusok, amelyeket a film nyíltan és naturalista módon ábrázol, így távol kerülve a szokványos animációs történetektől.
A film különösen erős narratív ívet ad az indián és keresztény mítoszok összeolvasztásának. Gauder érzékenyen mutatja be a két kultúra közötti eltéréseket: míg az indián mitológiában az ember kiérdemli helyét a természetben, a keresztény hagyományban a kiűzetés motívuma dominál. Ez a párhuzam a néző számára is érthető figyelmeztetésként szolgál – a természet iránti tisztelet és a vele való együttélés fontossága olyan értékek, amelyeket a modern társadalmak gyakran figyelmen kívül hagynak.
A Kojot négy lelke nem csak a természetről és annak védelméről szól, hanem az emberi lélek kettősségéről is: az ösztönök és a tudat közötti küzdelemről, amely Kojot és az Öreg Teremtő kapcsolatában is megjelenik. A film egyaránt szól a szépségről és a kegyetlenségről, a bűnről és a megbocsátásról, anélkül, hogy bármelyiket kizárná a másik rovására. A teremtés folyamata során Kojot alakja egyre inkább feloldódik az ember és a világ születésének folyamatában, mintha mindannyiunkban ott rejtőzne ez a csínytevő szellem, aki mindig több szerepet követel a maga számára.
A film narratívája ugyanakkor nem minden ponton kerek: az epizodikus szerkezet, a logikai ellentmondások és az eltérő mesemotívumok miatt néha széttartóvá válik, mintha a történet több különálló legenda összefonódásaként bontakozna ki. Ez a struktúra időnként kihívást jelenthet a néző számára, ám egyúttal emlékeztet a régi mítoszok töredezett természetére, és arra, hogy ezek a történetek nem egyetlen, lineáris narratíva részei. Gauder szimbolikusan is törekszik megőrizni ezt az epizodikus jelleget, amely lehetővé teszi, hogy a film ne csak egyetlen történetet, hanem egy teljes világképet ábrázoljon.
A Kojot négy lelke olyan alkotás, amely sokat követel a nézőtől, ám annál többet is nyújt. Gauder Áron filmje ritka élmény, amely egyszerre nevel, szórakoztat és gondolkodtat el, miközben mesterien keveri az ősi mítoszokat a modern kérdésekkel. A képi világ és a narratíva egyaránt arra ösztönöz, hogy újraértékeljük helyünket a világban, és elgondolkodjunk azon, hogy mit jelent valójában együtt élni a természettel. A film üzenete talán egyszerűen összefoglalható: az ember nem a teremtés koronája, hanem annak része – és a természethez való viszonyunkon múlik, hogy méltók vagyunk-e erre a helyre.
