Az Országgyűlés 2010. május 31-én a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította június 4-ét, az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés aláírásának évfordulóját. Az emléknap célja, hogy felidézze a 20. századi magyar történelem egyik legmeghatározóbb eseményét, ugyanakkor kifejezze a határon innen és túl élő magyar közösségek összetartozását. Az erről szóló, 2010. évi XLV. törvény kimondja: „a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme”.
Százhat évvel ezelőtt, 1920. június 4-én írták alá a versailles-i Nagy-Trianon kastélyban az első világháborút lezáró trianoni békeszerződést, amely alapjaiban változtatta meg Magyarország területét, népességét és gazdasági helyzetét.
JELENTŐS TERÜLETI ÉS NÉPESSÉGVESZTESÉG
A békeszerződés következtében a Magyar Királyság 325 ezer négyzetkilométert meghaladó területének mintegy 71 százaléka került a szomszédos államokhoz. Az ország lakosságának több mint fele elveszett, és mintegy 3,2 millió magyar került az új határokon kívülre.
A kijelölt határok számos magyar többségű térséget választottak el az anyaországtól, miközben több jelentős történelmi és kulturális központ – egyebek mellett Pozsony, Kassa, Kolozsvár, Nagyvárad, Temesvár, Arad, Marosvásárhely és Szabadka – is Magyarország határain kívülre került.
SÚLYOS GAZDASÁGI KÖVETKEZMÉNYEK
A békeszerződés jelentős gazdasági veszteségeket is okozott. Az ország elveszítette termőföldjeinek több mint 60 százalékát, erdőállományának közel 90 százalékát, valamint a sóbányák teljes egészét. A vasérclelőhelyek, a nemesfém-bányák, a széntermelés, a vas- és acélipari kapacitások jelentős része szintén az utódállamokhoz került.
A vasúthálózat és a közúthálózat több mint 60 százaléka, valamint az ipartelepek és pénzintézetek jelentős része is elveszett. A korabeli számítások szerint Magyarország a nemzeti vagyonának csaknem kétharmadát elveszítette.
AZ ÖSSZEOMLÁSTÓL A BÉKETÁRGYALÁSOKIG
Az első világháború végén Magyarország az Osztrák–Magyar Monarchia részeként vett részt a háborúban. A Monarchia 1918-as felbomlását követően az új magyar állam egyre kedvezőtlenebb helyzetbe került.
Az 1918 novemberében aláírt belgrádi fegyverszüneti egyezmény új demarkációs vonalakat határozott meg, amelyek a magyar haderő visszavonását eredményezték. A hadsereg létszámának korlátozása és a katonai erő gyengülése miatt Magyarország nem tudott ellenállni a szomszédos országok előrenyomulásának.
A HATÁROKRÓL MAGYARORSZÁG NÉLLKÜL DÖNTÖTTEK
A párizsi békekonferencián a győztes hatalmak már 1919 nyarán elfogadták a Magyarországot érintő főbb határvonalakat. A magyar kormány képviselői ezekben a döntésekben nem vehettek részt, a határok kijelöléséről nélkülük határoztak.
A békefeltételek átvételére és aláírására kijelölt magyar delegációt Apponyi Albert vezette. A küldöttség tagjai között volt Bethlen István és Teleki Pál is. A magyar fél részletes történelmi, gazdasági és etnikai érvekkel próbálta alátámasztani álláspontját, azonban a nagyhatalmak érdemben nem módosították a tervezetet.
A magyar kormány végül elfogadta a szerződés aláírását, részben abban bízva, hogy a később felálló határmegállapító bizottságok egyes területeken módosíthatják a kijelölt határokat. Ezek a remények azonban nagyrészt nem váltak valóra.
AZ ALÁÍRÁS ÉS AZ EMLÉKEZÉS NAPJA
A békeszerződést 1920. június 4-én írta alá a magyar küldöttség részéről Benárd Ágost népjóléti miniszter és Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ.
Az aláírás idején Magyarország-szerte megkondultak a harangok, megszólaltak a gyári szirénák, több helyen leállt a közlekedés és a munka. Az esemény a magyar társadalomban mély nyomot hagyott, és a 20. századi magyar történelem egyik legmeghatározóbb fordulópontjává vált.
