Krasznahorkai László irodalmi Nobel-díja egyszerre egy ember életművének betetőzése és egy nemzet szellemi visszatükröződése. Egy író, aki a magyar nyelv mélységeiből épített világirodalmat, most a legnagyobb elismerést kapta. A hír pillanatában pedig – akár tudatosan, akár ösztönösen – minden magyar érezte: ez rólunk is szól.
Krasznahorkai korábban azt mondta, szégyelli, hogy magyar. Sokakat megütött ez a mondat, mégis most, amikor a világ elismeri őt, senki nem kérdezi, illik-e örülni. Mert ez a siker túlmutat az egyéni érzéseken. A Nobel-díj a magyar szellem, a magyar nyelv, a magyar kultúra diadala – akkor is, ha viselője maga kétkedik benne. Az alkotásai a mi világunkból nőttek ki, abból a közegből, ahol a fájdalom és az irónia, a melankólia és a túlélés egyszerre a mindennapok része.
A világ mindig egyéneknek ad díjat, de valójában közösségek munkáját ismeri el. Egy író mögött ott a nyelv, amelyen megszólalhatott. Egy sportoló mögött ott a hazája, amelyben felnőhetett. Egy tudós mögött ott az iskola, a tanár, a kutatási háttér. Ezért van az, hogy amikor valaki a legmagasabbra jut, akkor egy pillanatra az egész ország vele emelkedik.
A magyar történelem bővelkedik ilyen pillanatokban. Amikor Egerszegi Krisztina könnyeivel küszködve hallgatta a himnuszt Barcelonában, amikor Kertész Imre vagy Szent-Györgyi Albert nevét kimondták Stockholmban, amikor Rubik Ernő kockája meghódította a világot – mindannyiszor éreztük, hogy a teljesítmény egyéni, de a dicsőség közös. A magyar tehetség mindig megtalálta az utat a világ élvonalába, még akkor is, ha az ország éppen önmagával küzdött.
Nem kell tehát egyetérteni valakivel ahhoz, hogy büszkék legyünk rá. A nemzethez való viszony lehet sokféle, de a tehetség, a szorgalom és a kitartás mindig közös nevező. Lehet, hogy Krasznahorkai szavai megosztanak, de művei – mint minden nagy alkotás – túlmutatnak a szerzőjén. Most, amikor a világ a magyar irodalomra figyel, a magyar szó, a magyar gondolat kerül reflektorfénybe.
Minden ilyen pillanat egy kicsit önismereti tükör is. Emlékeztető arra, hogy a magyar szellem nemcsak panaszkodni, hanem teremteni is tud. Hogy a tehetség nem véletlen, hanem történelmi adottság: újra és újra képes áttörni a határokat. A Nobel-díj, az olimpiai arany, a tudományos áttörés mind ugyanarról beszél: arról, hogy ez a nép, még mindig képes felmutatni valamit, ami az egész világ figyelmét magára vonja.
Krasznahorkai Nobel-díja tehát nemcsak az ő dicsősége. A miénk is. Mert minden magyar siker, minden világraszóló eredmény egyetlen közös üzenetet hordoz: hogy magyarnak lenni nemcsak sors, hanem lehetőség is – újra és újra bebizonyítani, hogy a tehetség, a kitartás és az alkotó erő nem ismer határokat.
