Nem nagy túlzással kijelenthetjük, hogy a középkort záró évtizedekben és a korai újkor
küszöbén, a Magyar Királyság Európa egyik legnagyobb és politikailag legjelentősebb állama
volt. A hűbéres, azaz feudális korszakban egy igen fejlett és központosított
intézményrendszerrrel, továbbá egy jól felszerelt és számottevő hadsereggel rendelkező
államként tartható számon. Ebből kifolyólag nem meglepő, hogy e ország koronájáért a
kontinens legbefolyásosabb uralkodóházai vetekedtek (az Anjouktól és a Luxemburgiakon át a
Jagellókig és a Habsburgokig). Sokan közülük a királyság határainak bővítésén és egy Közép-
Európai birodalom kiépítésén álmodozott, fáradozott. A Magyar Királyság sorsát sajnos azonban
az Oszmán birodalom terjeszkedése pecsételte meg…
A török veszély és az ifjú király
I Szulejmán (1520-1566) rövidesen trónralépése után eldöntötte, hogy valóra váltja azt, ami
elődének, II Mehmed (1451-1481) szultánnak nem sikerült: meghódítja és birodalmába olvasztja
a Magyar Királyságot. Tervének első lépéseként a magyar végvárrendszer fő bástyáját,
Nándorfehérvárat (mai nevén Belgrádot) támadta meg. Amíg 1456-ban Hunyadi János és serege
megvédte a várost és legyőzte a török támadókat, ezúttal elmaradt nemcsak a kiemelkedő
parancsnokság, hanem a megfelelő haderő is, melynek következtében Nándorfehérvár 1521
augusztus 29-én (e dátum kísértetiesen ismét megjelenik egy következő döntő ütközetnél néhány
évvel később) az oszmán szultán kezére került. A szultán a vár bevétele után befejezte hadjáratát
és visszatért seregével birodalma központjába, azonban ezzel Magyarország sajnos nem
menekült meg, mindössze bukásának pillanatát odázták el néhány esztendőre.
A magyar trónon ebben a fiatal, alig nagykorú II Lajos (1516-1526) ült, a Jagelló-ház sarja.
Uralkodása alatt Magyarország több súlyos belpoltikai válsággal küszködött, melyet az ifjú
király tapasztalatlansága és tekintélyének hiánya cask tovább mélyített. A Hunyadiak idején
kiépített központi hatalomrendszer elgyengült, a királyi kincstár pedig üres volt, mitöbb az
ország adósságokba süllyedt, melynek következtében az állam nem tudta fenntartani a reguláris,
állandó hadsereget sem.
Ilyen belpolitikai körülmények közepette, Szulejmán második hadjárata végzetesnek
bizonyult Magyarország számára. A sorsdöntő ütközetre 1526 nyarán került sor. A szultán és a
több mint 100 000 katonát számláló serege ezúttal nem állt meg Nándorfehérvárnál, hanem átkelt
a Száván és betört Szeremségbe, majd ezt követően tovább haladt északnak az ország szíve felé.
A történelmi források szerint, a magyar királyi udvár már tavasszal tudott arról, hogy a törökök
újabb hadjáratot készítenek elő, Lajos király mégis egészen csak júniusban kezdett hozzá a
védelmi erő megszervezéséhez. Az eleve későn indított mozgósítás lassan és nehezen haladt,
ugyanis a nemesség mindössze egy része válaszolt a király hadbahívására. Végül mintegy 25 000
főt számláló sereget sikerült összegyűjteni, amit a történetírás ugyan általában kevésre tartja,
mégis a XVI század Európájához és a Magyar Királyság akkori lakosságához viszonyítva ez
mégis egy számottevő és jelentős seregnek tekinthető.
A csata helyét, a Mohács melletti mezőt a magyarok választották ki, itt várták be az oszmán
sereget. Mint ahogy Nándorfehérvár bevétele, ez a sorsdöntő ütközet is augusztus 29-én
játszódott le. A csata a magyarok támadásával indult, amely elejében még sikeresnek is
mutatkozott, hiszen áttörték az ellenség első hadi állásait. Azonban a törököknek sikerült
rendezniük soraikat és tüzérségükkel szétverték a magyar lovasságot. Nem sokkal később a
magyar erők jobbszárnya visszavonulást fújt, majd miután a középen levő hadrendek támadásai
is megakadtak, a katonák soraiban eluralkodott a pánik és az egész hadsereg fejetlenül menekülni
kezdett. A csata kevesebb mint két óra leforgása alatt eldőlt, amely a Magyar Királyság
hadseregének teljes vereségével végződött. A mintegy 25 000 felsorakozott katonából 20 000
elesett, mitöbb a magyar nemesség színe – java is elvérzett a csatában. Maga II Lajos király
menekülés közben lovával egy patakba bukott amibe belefulladt és meghalt.
A mohácsi vész és következményei
A mohácsi csata jelentősége messze túlmutat egy katonai vereségen. Nem egyszerűen egy
katonai tragédia, hanem a középkori magyar állam felbomlásának szimbolikus és tényleges
kezdete, valamint szuverenitásának megszűnését jelentette. A magyar állam vezetőrétegének
súlyos vesztesége, valamint II. Lajos király halála (és törvényes utód híján a Jagelló – ház
magyar-cseh ágának kihalása) belpolitikai vákuumot eredményezett, amely polgárháborúhoz és
kettős királyválasztáshoz vezetett (Szapolyai János és Habsburg Ferdinánd trónigényével). A
csata következtében a Magyar Királyság elveszítette stratégiai önállóságát, s a térség hatalmi
viszonyai átrendeződtek: az ország három részre szakadása a mohácsi vereség közvetett
következményének tekinthető.
A ”mohácsi vészt” az akkori magyar társadalom egyfajta isteni büntetésként élte az
országban eluralkodott a törvénytelenség, a belső viszály, a társadalmi igazságtalanság és az
erkölcstelenség miatt. Mégis,A döntő tényezőt nem annyira Magyarország belső gyengeségeiben
kell keresni, hanem elsősorban az Oszmán birodalom többszörös gazdasági és katonai
fölényében, amelynek a Magyar Királyság egyedül, a többi keresztény, európai királyságok
segítsége nélkül képtelen volt sikeresen ellenállni.
