Hősök voltak, az életüket adták, Mohácsnál majd’ húszezren. A török hadat mégsem tudták megállítani. Ehhez senkinek sem volt ereje. Ezt ők is tudták, mégis vállalták a harcot, s azzal együtt a halált. Mohács síkjánál a magyar seregből elesett négyezer lovas, tízezer gyalogos, hét püspök, 16 zászlósúr és 12 főúr, a király pedig a Csele-patakba fulladt. Letörött a zászló, és a középkori európai középhatalomként említhető Magyar Királyság hosszú időre elbukott. A csatatér 499 évvel ezelőtt „nemzeti nagylétünk nagy temetője” lett.
A 16. század elejére a világ legerősebb hadseregével és kimeríthetetlen tartalékokkal rendelkező szuperhatalom fenekedett a vitathatatlan európai középhatalomnak tekinthető Magyar Királyságra. II. Ulászló király tisztában volt azzal, hogy a török feltartóztatására már annyi esély sincs, mint Mátyás idejében volt, ezért békét kért, a Habsburg-házzal pedig előnyös házassági szerződést kötött. Eszerint fia, II. Lajos feleségül vette Máriát, Miksa német-római császár unokáját, a később a császári címet is elnyerő Ferdinánd osztrák főherceg pedig Annát, a magyar király lányát vitte az oltár elé. E kettős házasság, valamint az a tény, hogy a magyar király unokatestvére ült a lengyel trónon, rövid időre kellő tekintélyt adott hazánknak ahhoz, hogy elkerülje a török támadását. Ráadásul a szultán akkortájt leginkább Perzsia és a Földközi-tenger irányába figyelt, írja a hirado.hu.
A Mátyás idejében, 1483-ban kötött békét így négy alkalommal is megújították. I. Szulejmán trónra lépésével azonban véget ért ez a békés időszak. Az utókor által a „Hódító” előnévvel felruházott Szulejmán ugyanis szakított apja közel-keleti politikájával és dzsihádot, vagyis a „hitetlenek elleni szent háborút” hirdetve Európára tört. Ráadásul már nem is Budát, hanem egyenesen Bécset, vagyis a császárvárost célozta, amihez meg is volt minden ereje.
Az 1521-ben kiújult török–magyar háborúban elesett Nándorfehérvár, a török pedig sorra elfoglalta a Délvidék stratégiai fontosságú várait. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy 1525-ben I. Ferenc francia király titkos szerződést kötött a szultánnal, amely értelmében egyikük nyugatról, másikuk pedig keletről rontott a Habsburgokra.
Így minden készen állt ahhoz, hogy 1526-ban Szulejmán megindítsa a középkori Magyar Királyságot elveszejtő, végzetes hadjáratát.
Tomori Pál kalocsai érsek, aki magas méltóságából kifolyólag a délvidéki seregek parancsnoka is volt, kiváló kémhálózattal rendelkezett, így már kora tavasszal értesült a szultán szándékairól. A hírt személyesen vitte Visegrádra, a királyi palotában tartózkodó ifjú magyar királynak, II. Lajosnak, aki a nyár végére a középkori Magyar Királyság egyik legnagyobb hadseregét állította össze.
Csakhogy túlságosan is lassan és nyögvenyelősen ment ez a folyamat. A király körbe küldte követeit az európai uralkodói udvarokba, de csak a pápától kapott támogatást. A többi helyen azt válaszolták, hogy majd misét mondatnak és imádkoznak a magyarokért. Mivel az államkincstár meglehetősen szegény volt, s azt még a pápai segély sem tudta feltölteni, a királyi tanács úgy döntött, hogy a zsoldos katonákat a lehető legkésőbbi időpontban fogadja fel.
A tanács helyzetét két dolog nehezítette: a magyar had az elvárhatónál lassabban gyűlt össze, a török pedig a vártnál hamarabb érkezett. A haditanácsban az elmúlt száz év katonai tapasztalata alapján úgy számoltak, hogy a szultán 70 ezres serege Isztambultól a magyar határig naponta 25 kilométert tud megtenni. A meglehetősen jó kémszolgálatnak köszönhetően Budán tudták, hogy a Nagy-Morava folyó menti áradás elmosta az ottani utakat. Ez alapján úgy számoltak, hogy a török szeptember elején érkezik, tehát Lajos király teljes haderejének, beleértve a cseh és horvát hadakat, valamint a felfogadott zsoldos alakulatokat is, akkorra kell egybegyűlni. Az államkassza is ezt diktálta: nem mindegy, hogy hány napig kell egy több tízezres sereget etetni, s a zsoldot fizetni. Ráadásul a pestis is fel-felütötte a fejét.
Forrás és teljes cikk: vajma.info
