Van egy pont, ahol a politikai állásfoglalás már nem vélemény, hanem lelkiismeret kérdése. Sebestyén József halála ilyen pont. És ahogy az ellenzéki nyilvánosság – néhány kivételtől eltekintve – reagált erre a tragédiára, az arról árulkodik, hogy egyesek még mindig nem értik, mit jelent kisebbségiként, magyarként élni egy háborús övezet peremén. Nemcsak hogy nem értik, de nem is akarják érteni.
Mert mi történt valójában? Egy magyar állampolgárságú, kárpátaljai férfit – a családja és tanúk szerint – az utcán hurcoltak el, megvertek, majd hetek múlva meghalt. Az ukrán hadsereg másképp meséli a történetet: szerintük a férfi szabályosan volt mozgósítva, és nem szenvedett bántalmazást. Tüdőembólia – mondják. A testén nem látszottak külsérelmi nyomok – ismétlik. A két verzió közti különbség azonban nem pusztán ténykérdés. Ez létélmény kérdése is.
Kárpátalja ma nem pusztán egy háború szélére sodródott vidék, hanem egy közösség, amely újra és újra úgy érzi: egyedül maradt. Nem csak a front közeledik. A toborzók, a kiszámíthatatlan besorozások, az etnikai aránytalanságok, a nyelvi hátrányok – mind azt az üzenetet hordozzák, hogy magyar vagy, és ezért könnyebb célpont. Aki ezt nem akarja meglátni, az nem foglalkozik a valósággal, csak a saját buborékával.
Egyes magyarországi ellenzéki véleményformálók és sajtóorgánumok szerint túl sok az érzelem, túl kevés a bizonyíték. Az ügy „nem bizonyított”, „túlzás”, „kampányeszköz”. Mintha egy magyar férfi halála csak statisztika lenne. Mintha a gyásznak, a megalázottságnak, a félelemnek ne lenne politikai jelentősége. Mintha nem lenne morális kötelesség legalább kérdezni: hogyan történhetett meg ez?
Vajdasági magyarként mi pontosan tudjuk, milyen érzés az, amikor az ember nem tudja, hová tartozik – csak azt, hogy nem tartozik oda, ahol épp van. Mi is ismertük az elhurcolások csendjét. Mi is láttunk már bántalmazást, amiről aztán azt mondták: „nem történt semmi”. Mi is hallottuk már a hivatalos nyelv kíméletlen távolságtartását, amikor testi fájdalmakat próbáltak adminisztratív szövegekkel elfedni. A délszláv háborúk árnyékából nézve Sebestyén József halála nem meglepő. Fájdalmas, de ismerős. És éppen ezért kötelességünk kimondani: ez nem magánügy, nem diplomáciai baki, nem kampánytémává degradálható hír. Ez egy figyelmeztetés.
Aki ebben az ügyben nem hajlandó együttérzést mutatni, aki csak a politikai előnyt vagy hátrányt keresi benne, az nem veszi komolyan a külhoni magyarok valóságát. Aki ma nem hajlandó megvédeni Sebestyén József emlékét, az holnap nem fogja megvédeni senki másét sem.
És akkor már nem csak Kárpátalja lesz veszélyben. Hanem mindannyian.
